Ifjú László
Aurora Borealis
Felvette fekete estélyijét az ég,
S millió csillogó ékszerét.
Nyakában lóg a holdvilág,
Színházba készül a világ.
Egy messzi-messzi tájról,
Távol e világtól,
Földöntúli utazó rója
Útját, időtlen idők óta.
Közeleg a díva sebes hajóján,
Át a világmindenség óceánján.
Izgatott a fellépés estéjén,
S megpihen a Föld kikötőjén.
Felcsillan a szeme választottján,
A kék üveggolyó északi sarkán...
Kikukucskál a függöny mögül,
Égig érő hegyek paravánja mögül.
Szeme előtt e széles vidék,
Csendben várja művésznőjét.
Itt-ott apró nesz, csörtetés,
Megtöri a csendet a farkasüvöltés...
Fehér dunyha alatt alszik a táj,
Fagy és zimankó kéz a kézben jár.
Dermesztő szél fújja bús dalát,
Kísértet járta fák gyér haját.
Öltözőjében táncát próbálja már a dáma,
Díszes jelmezét húzza magára.
Zöld, vörös, kék s lila,
Foszforeszkáló ultraibolya.
Színpadra lép a kedves,
A Föld éterén repdes.
Fátyol, lepel s glória a Föld egén,
Neonfények korcsolyáznak dermedt tó tükrén.
Aurora és Caelus násztáncot járnak,
Akár az égi Szentjánosbogarak.
Viharosan vonzzák egymást,
Kiváltják egymásból a borzongást...
Lassan itt az előadás vége,
Szikrázó fénysugár szakítja félbe.
Felfedem most már a színdarab főhősét,
A sarki fényt, a természet színésznőjét.
2013. április 6.
