Ifjú László

Kozmikus magány

Csillagfényes éjszakán,

Merengek alkalomadtán.

Lelki szemeim előtt e sötét vászon,

Merő képzelet és álom...

Hunyorognak rám a csillagok,

Felfedezésre váró világok;

Vonz a végtelen világmindenség,

A mindent átható sejtelmesség.

Milliárd, csilliárd galaxis,

Térben nyújtózkodó spirális:

Felfoghatatlan távolságok,

Mennyiségek, nagyságok...

Se eleje, se vége nincs e világnak,

Határtalanul tágul az örökkévalóságnak...

Homályba vész az idők kezdete,

S kitudja, mi lesz a kozmosz végzete?

Porszem vagyunk a mindenség sivatagában,

Mint egy apró kis csepp az óceánban...

Beleborzongok, ó te jó ég!

Hatalmába kerít az elveszettség...

Keresi, kutatja az ember égi testvérét,

De sehol nem találja létezésének jelét.

Fáj a kozmikus magány, az egyedüllét,

Epekedve várja üzenetét...

Egyedül lenni kerek e világban,

Felsőbbrendű öntelt hit az egóban!

Remetelétre kárhoztatott az istenség?

Ezt gondolni nem eszeveszett őrültség?!

* * * * *

Hajdan, hajdanán, a Tejúton is túl,

Ahol Androméda népe él és virul,

Távcsövén kukucskál egy idegen szem;

Tekintetünk találkozik a végtelenben...

Farkasszemet nézünk téren és időn át,

S szinte hallani a gondolatát...

Elválaszt minket a fényév távolság,

Összeköt az álomvilág.

Várjuk már a találkozást,

Mint E.T. a telefonhívást!

Oly hatalmas a világegyetemünk,

Merre csatangolhat égi fivérünk?

Egy volt a Teremtőnk, az istenit!

Inkubátorba tette a teremtményeit...

Szétszórta az élet magvait a világban,

Árvákat hagyott magára az Univerzumban...

Hatalmas golyóbis árvaházak az űrben,

Égitestek vigyáznak reánk a bölcsőben.

Felcseperedtünk, öntudatra ébredtünk,

Lelenclét lenne a végzetünk?

Hiányzik atyánk, anyánk, Teremtőnk,

Miért nem Ő a gondviselőnk?

Lehet, turpisság van az egészben,

S bennünk lakozik az emberarcú Isten...

Kint vár minket csillagközi rokonunk,

Egyszer együtt lesz földöntúli családunk.

Egyek voltunk, eggyé válunk,

Csillagporból lettünk, s csillaggá válunk...

Készült 2013. júliusában